Az énekesnő a Balaton-felvidéken, Tapolca környékén nőtt fel, és máig meghatározónak tartja azt a közeget, ahonnan elindult. Ugyanakkor amikor fiatalon a fővárosba került, hamar szembesült azzal, hogy sokan előítéletekkel közelítenek hozzá. Elmondása szerint nem egyszer éreztették vele, hogy „kevesebb”, mert nem értelmiségi családból származik, és mert vidéki háttérrel érkezett. Ez különösen fiatalon volt megterhelő, amikor még ő maga is kereste a helyét.
„Sok mindent lehet rám mondani – és mondanak is –, egyre viszont nagyon büszke vagyok: hogy sosem felejtettem el, honnan indultam” – fogalmazott.
A legfájóbb élmény számára az volt, amikor beszédtanárhoz küldték, hogy „javítsák” a tájszólását. Akkor ezt nem fejlődési lehetőségként élte meg, hanem egyfajta elutasításként. „Nekem nagyon erős tájszólásom volt, és elküldtek beszédtechnika-tanárhoz Budapesten, hogy tanuljak meg szépen beszélni. Ez nekem nagy törés volt lelkileg, mert azt éreztették velem, hogy én egy vidéki paraszt vagyok, akinek szégyellnie kell azt, honnan jött. Volt egy idő, amíg nagyon próbáltam affektálni, de rájöttem, hogy mekkora hülye vagyok és mennyire nem önazonos ez. Mit szégyelljek ezen? Milyen gyönyörű, hogy megmaradtak ezek a kulturális örökségek, mint amilyen egy tájszólás” – idézte fel.Úgy érezte, mintha azt sugallnák: az, ahogyan beszél, nem elfogadható, és változtatnia kell ahhoz, hogy beilleszkedjen. Ez mély nyomot hagyott benne, mert identitásának egy fontos részét érintette.
Ma már egészen más szemmel néz ezekre a dolgokra. Úgy gondolja, hogy a vidéki lét nem hátrány, hanem érték, sőt egyfajta mélyebb tudást hordoz. Szerinte a vidéki emberek közelebb élnek a természethez, jobban érzik a világ ritmusát, és tisztábban látják az élet alapvető működését. A beszélgetés során az is kiderült, hogy bár a tájszólása nagyrészt eltűnt, bizonyos helyzetekben még mindig előjön. Főként akkor, amikor fáradt, vagy amikor a családjával, különösen a nagymamájával beszél – ilyenkor ösztönösen visszatér a gyökereihez.
Gáspár Evelin saját palóc beszédmódjáról is mesélt, kiemelve, hogy ő sosem akart ezen változtatni. Tóth Gabi erre reagálva elismerte, hogy ezt ma már irigyli is egy kicsit, mert szerinte ezek a nyelvi sajátosságok különleges értéket képviselnek.
Az énekesnő arról is beszélt, hogy az évek során megtanulta elfogadni önmagát – a hibáival együtt. Nem próbál már megfelelni minden külső elvárásnak, inkább arra törekszik, hogy hiteles maradjon.
A vidéki és a fővárosi élet közötti választás számára ma már egyértelmű. Bár a karrierje Budapesthez kötötte, lelkileg egyre inkább eltávolodott a nagyvárosi nyüzsgéstől. „Egy egyszerű vidéki lány vagyok, és soha nem cserélnék senkivel” – mondta, hozzátéve, hogy számára a nyugalom, a természet közelsége és az egyszerűbb élet sokkal többet jelent.
Úgy érzi, a jövőben is vidéken szeretne élni, mert ott tud igazán feltöltődni, ott érzi magát önazonosnak. A nagyvárosi élet tempója, zajossága és állandó pörgése már nem az ő világa.
Tóth Gabi története így nemcsak egy személyes vallomás, hanem egy fontos üzenet is: a gyökereink nem gyengeséget, hanem erőt jelentenek. És amit egykor szégyellni tanítottak velünk, abból később akár a legnagyobb büszkeségünk is lehet.